Az Úr 2020. évének vízöntő havának 12. napja. Nap kél: 7:29-kor, nyugszik 16:15-kor. Ernő napja.

Kedvenc gyermekkori íróm, Kincskereső Kis Ernő c. regényéből idéznék egy, a téli időhöz illő részletet: "-Késő őszre járt már, reggelre a tócsák rendre hártyát eresztettek, porka havak szállingóztak a levegőben, és a Habók Fügedi már csak a deleket dudálta el a templomtoronyból, az órák, fertályórák miatt már nem törte magát a hideg grádicsokon. Az iskolában viszont jó idő volt, s mert minden gyerek hozott reggel pár hasáb fát, szenet otthonról, ki mit tudott, szépen tele volt a kamra és az osztályterem sarkában pöffeszkedő boglyakemence kellemes meleget árasztott. Itt ismerkedtünk a világ csodáival, a görögök furfangosságával, a föld népeivel, hegyeivel, folyóival, állataival, a számok világával, a betűvetés fortélyaival. A tanító úr hol a katedráról, hol a padok között sétálva, mesélt, kezében léniával, amivel oda, oda koppintott az elbóbiskoló, vagy csak figyelmetlen gyermekek fejére. Már november elejét írhattuk, mikor is egy reggelen, már az első órán felfigyelt Cintulára. A nagydarab fiú izgett, mozgott, nyújtogatta, billegtette tintától foltos ujjait. -No fiam, mi lelt, szólította meg a tanító úr. -Hát csak az, engedelmet kérek, hogy otthon, tudja, sokan vagyunk, és édesapámat sem engedték még el a megyeházáról, hideg van, kevés a rőzsénk és a berekben szedett nád sem ad sok meleget, hogy engedné meg a tanító úr, hogy a kisebbek bejárhassanak velem ide az iskolába. Nem lennének útban, meghúznák magukat hátul, ígérem, csendben lesznek. A tanító úr tudta jól, milyen sanyarú kenyéren él a család, ezért beleegyezett. Cintula testvérkéi ezek után ott ültek a hátsó padokban, míg mi összébb húzódtunk előrébb. December közepére már annyira felsokasodtak, hogy már hárman, négyen ültünk egy padban, de nem bántuk, a szívünk tele volt melegséggel. Eltelt az esztendő, januárra kiszorultunk a zárt pitvarba, de a nyitott ajtón elég meleg jutott oda is, de végül ránk csukták a tanterem ajtaját, mert így meg ott lett hűvösebb. A dermesztő folyosón ezek után már nem lehetett tanítani, és a tanító úr azzal küldött haza minket, hogy majd késő tavasszal folytatjuk. Cintuláék maradtak még egy darabig, de ahogy elfogyott a tüzelő, felaprították, a padokat, a szép fekete táblát, utójára még az ablakokat, az ajtókat is eltüzelték. De végül is elmúlt a tél, kitavaszodott és az osztály a kertben levő diófa alatt folytatta a tanulást, amíg az iskolaszék rendben nem teszi a tantermet. Kicsit hosszabb lett ugyan a tanév, de a jövő évi már zökkenőmentesnek ígérkezett, Cintula ugyanis addigra már betölti a tizenhatot, így nem jön velünk tovább az ötödikbe."