Az úr 2020. esztendejének, böjtmás havának 31. napja. Nap kél: 5:24-kor, nyugszik: 18:13-kor. Árpád napja.

A név eredetéről Kézai Simon krónikájában olvashatunk:

-Együtt ültek a jurtában, a hét vezér, Pösze fia Tarhás, Taknyos Öden, Ólábú Bojta, Piás Súr fia Vata, Suta Tarcal, Tarkacsu, és a Büdöslábú Keled. A vacsora maradékán már a kutyák rágódtak, a megszenesedett csontokat, meg a süket Ketel rázogatta egy sámándobban, időnként egy rovásokkal teli kecskebőrre borítva azokat próbált jóslásokat kiolvasni belőlük, de rendre egy bassza meg ez sem jó, morgással ismét összeszedte őket. Járt körbe a kumiszos tál, már a sokadik az este. Hallgattak, ittak, böfögtek, ittak, böfögtek, vakaróztak, hallgattak, böfögve ittak, és ezek permutációi. Bámulták a parázsló tüzet hosszú idő óta, mert dönteni kellett, a Besenyők egyre közelebb pofátlankodnak, és ők hosszú ideje már, hogy nem háborúskodtak, és kedvük sem volt hozzá. -Bodor te! Szólt oda Vata a szolgájához. Mennyi ideig volt ez a hús a nyereg alatt? -Egy álló napig lovagoltam rajta gazduram, válaszolt a legény. -Úgy..no...hát..bizony..talán, mélázott Vata. Legközelebb a Beza lovagolja, az nem olyan hitványka mint, te, mert ez bizony kicsit rágós maradt. Újabb csönd ereszkedett a társaságra, csak a tűz ropogott és a sámán mormogott halkan. Kintről a lovak szerszámának csörgése hallatszott, ahogy a szolgák lemálházták őket, a kecskék mekegése, báránybégetés, a szarvasmarhák mély szuszogása, az aprójószág kapirgálása, ahogy elülni készültek, és az asszonyok csendes hangja a szomszédos jurtákból, ahogy meséket mondtak a pulyáknak. Felkelt a hold, lágy szellő neszezett és imhol a pacsirta is megszólalt már, és Taknyos Odennek is a mellére csuklott a feje, ahogy elszenderedett. -No hát, eb ura fakó, tringette fityfiritty itt mind!? Fakadt ki Tarkacsu. -Aki megy, az megy, aki marad, az marad! A többiek kíváncsian várták a folytatást, de az bugyborékolásba fulladt a kumiszos tálban, mert az időközben odaért. Keled kipiszkált valamit a lábujjai közül, majd megszagolta az ujját. Elfintorodott, pedig ott a sok faggyús bőrkapca, bőr holmi, szerszám, ázott bekecs és egyéb szőr, füst, mosdatlan testek és fingszag között ezt semmi sem indokolta. -Én amondó vagyok, mondta, kerekedjünk ímhol nap nyugodtnak, ott még tágas és üres a sztyeppe. -És keletnek? Okvetetlenkedett Bojta. -BE-SE-NYŐK!!! Tolta szótagolva szőrös képét a másik arcához Tarcal. Azoknak meg mit mondasz? Hogy oppardon, bocsika, mi itt csak átszaladnánk úgy százezren, vigyáztunk, már itt sem vagyunk, pá...? -Észak? Jött az újabb ötlet. Megütközve néztek rá. -Nomádok lennénk, vagy mi, amiről csak akkor beszélhetünk, ha az egész éves extenzív legeltető tartás és a közösség vándor, illetve szállásváltó életformája együttesen megvan. Nézett fel a sámán a csontokról feddőn. És ott mit legeltetnél, folytatta, rozmárt? -Esetleg dél, motyogta megszégyenülten Bojta. -Már dél lenne, riadt fel Taknyos Öden álmából, mi lesz az ebéd, kérdezte, de lehurrogták. Tarhás emelte fel a karját, mire elcsendesedtek, de csak a hónalját vakarta meg. -Ha már mind így egy akaraton vagyunk, holnap indulunk nyugatnak, zárta le a meg sem indult vitát Tarcal. Hogy a többi is bólogatott, vagy csak a tűz csalóka fénye ugrált az arcukon, nem tudni, de folytatta. Vezérek! Neveink holnaptól bekerülnek a krónikákba, be a történelembe, az iskolai tananyagokba, ezen mód, tehát, a mostani neveinket meg kell, hogy változtassuk nemesebb hangzásúra. Én leszek Árpád, Tarhás Előd, Öden Ond, Bojta Kond, Vata Tass, Tarkacsu Huba, Keled Töhötöm. És leend, ebben maradtak...