Az Úr 2020-as esztendejének Boldogasszony havának 29. napján. Nap kél: 7:15-kor, nyugszik: 16:40-kor. Adél napja.

Egy Adélról: Sokáig ült a háló mellett feszült figyelemmel, bal keze az ölében, jobbjának két ujja a háló felső merevítőjén, lazán, ujjbegyeinek idegvégződései oly finomak, mint a póké, aki megérzi azt is, ha muslinca szárnya érinti hálójának egyik szálát. Füle a tartóvas hideg fémén, figyelve annak minden rezdülését, meghallva az acéldrót halk pengését, ha necces volt a szerva. Fülkagylóját, annak járatait rendszeresen egy fülésszel ellenőriztette, mosatta, tartotta karban, és a Doktor is ismerte már rég, nem akadt fenn a dolgon. -Fontos mérkőzés lesz Adélka? kérdezte sokszor. -Fontos. A döntő... -Akkor még alaposabb leszek mosolygott az orvos. Zajos helyekre nem járt, kezeit rendszeresen manikűröztette, sőt ujjbegyein a bőrt finom smirglivel simította vékonyabbra, nehogy elszalasszon egy fontos pillanatot, nehogy az ő figyelmetlenségén ússzon el a szett. A pályán ismert mindenkit, szinte személyes ismerősei voltak a játékosok, látott tehetségeket felemelkedni, és sokszor elbukni, látott sok fényes győzelmet, de könnyes vereségeket is. Őt nem ismerte senki, szinte tartozéka volt a hálónak, nem beszélt, hozzá sem szólt senki, illetve egyszer a nagy Sebőházi mondta, hogy bocs, mikor eltalálta egy labdával. A Sebőházi! Magas széles vállú férfi volt, olajos fekete haját hátrafésülte, hófehér pantallóján mindig kifogástalan volt az él, rövid ujjú inge mindig ragyogó fehér. Disszidált ötvenhatban, valahol Ausztráliában él. Adélnak gyermekei nem voltak, soha nem ment férjhez, bár a pálya gondnoka egyszer mintha flörtölt volna vele, mikor véletlenül lespriccelte a slaggal, ahogy a salakot locsolta, de ezt is talán csak képzelte magának. Az idők folyamán először egy mikrofont kapott segítségül a drótkötélre, de később már kiszorította a háló mellől az elektronika, a komputer. Munka nélkül maradt. Próbált vonalbíróként is dolgozni, de furcsán néztek rá, mikor ujjait az alapvonalra rakta, vagy rászorította a fülét az egyes oldalvonalra. Nem ment az már neki, nem tudta megszokni az újat, inkább a nyugdíjazását kérte. A tenisztől ezek után sem szakadt el, a meccsekre azóta is kijár, de már fent ül a nézőtéren, és hamarabb mondja be a neccet, mint a vezetőbíró, szomszédjai csodálkozó tekintetétől kísérve. -Honnan tudja?! Mert tudja, érzi azóta is, de már nem az érzékszerveivel, hanem a lelkével...